About “Attenborough”
The story is set in recent times but before 2020. That year the UK left the European Union. Until then, many younger Hungarians went to work in the UK because of the free movement of labor in the EU, and for the British salaries which were very generous compared to Hungarian ones. The aquarium, The Deep, in Hull, UK exists and has a gentoo penguin colony. It has a bird called Attenborough that was hatched in the year of the namesake naturalist’s ninetieth birthday.
— Marietta Morry and Walter Burgess, translators
/ / / / /
Attenborough
Péter sent an email with a link to the Hull aquarium to help plan for the trip. We agreed that during the Christmas break, instead of him coming home, this once, my son and I would go visit him. We should definitely use one of the ten days to see the The Deep, he wrote, you sure won’t regret it. The place’s name reminded me of that of an old American porno movie in which the female protagonist became a militant feminist. Of course, I don’t say that to Péter, I fear that it would lead to unpleasantries. Even as is, he keeps telling me that I find fault with everything. The site is in Yorkshire and is a futuristic structure in the shape of a ship, right by the sea, not far from the blue-collar town where Péter lives.
The home page tells me that there are at least three thousand species living in the aquarium’s gigantic pools. A cone shaped glass elevator runs between the floors, from which you can see the black-tipped sharks. Travelling in the elevator must feel like descending to the depths of the ocean. The web page also shows stingrays and jelly fish that float like plastic bags, however, the ones that fascinate me most are the gentoo penguins. In a space resembling an Antarctic environment there is a whole little colony of them, each penguin with its own personality. They seem to be enjoying themselves; the younger ones were born in the aquarium. The streamlined creatures that dart back and forth in the water become playful stuffed animals on shore to the delight of the children — the pictures show them jostling behind a glass wall.
It’s the end of August, the heat is unbearable, the trip is four months away. I can’t sleep, at night I sit in front of the computer. I imagine how nice it would feel to cool off in the aquarium installed for the penguins and have a dip in the ice-cold water of the pool whose glass wall lets you observe the tiniest movements up close. I shudder involuntarily while sweat starts to trickle slowly under my T-shirt. The next day I show the web page to my son who, from then on, asks me every evening to watch the penguins, we even make up stories about the little inhabitants of the aquarium. For a while now what interests him most are the creatures of the seas, he says he wants to be a marine biologist when he grows up. He already knows the names of each penguin and their most important characteristics. Stanley is cheeky, Rapha is shy, Diane playful, and so on, he could watch them for hours.
His favorite is the cautious Brian, who most of the time walks circumspectly around the pool, sometimes, however, he lets himself go and joins the others to chase the bubbles that appear on the surface; he is the oldest bird in the colony. My son watches him all the time in the videos and can hardly wait to see him live.
The summer vacation is not over yet, so I don’t insist that it is time to go to bed. Sometimes he is still in front of the screen at ten o’clock. He has just finished kindergarten and in the fall he will start grade one. He is almost seven but still a mommy’s boy, when there is something wrong he cuddles up to me just as he did when he was small. He embraces my neck with his skinny arms and presses his head against my chest so hard that I can hardly breath. I try to push him away, but he doesn’t let me, if I raise my voice he starts crying piteously. In the evenings he wants to get into my bed. I tell him in vain that he is a big boy now besides it’s not comfortable for two in one bed he just looks imploringly at me with his big brown eyes. As he lies beside me all stretched out, his face is calm and peaceful. I look at him for a long time and brush away the wet strands of hair on his forehead with my palm. These are the times when I love him most, more than when he is awake; I cannot get enough of him.
During the next month everything is about the school. Once a week we talk to Péter using Skype, usually in the evening after supper and close to bedtime. During the week he puts in a lot of overtime, sometimes there are meetings even on weekends, on his days off, if he can, he sleeps until noon. Afterwards he drinks a glass of beer with his buddies in one of the pubs or they have a barbecue in a nearby park, just like the locals. He only finds time for us in the evening. We sit in our respective living rooms, facing each other, he in Leeds and we in Budapest. Sometimes I talk to him and sometimes the boy.
By evening my son is already tired and cranky but he is glad to see his father, insistently asks when his next visit will be. He shows him his drawings, he is good at it, on one of them a figure resembling Mickey Mouse runs up a hill, shoots at the enemy gathering at the foot of the hill, but, if necessary, jumps into the sea to continue fighting with them. Just like in a graphic novel. On the other one there is a city completely immersed in water: whales with attaché cases or sword-winged dolphins go to the whale office in the morning, they jostle among the dense corals, in the afternoon the whale children await them in spacious whale houses. My boy explains with enthusiasm what is where on the pictures even though he can hardly stand on his feet and his eyelids are closing. Péter also seems tired and gives half-hearted answers. The sounds of a cooking show in the background filter through, he is most likely watching it yet he mutters politely, yes, they are very nice, indeed.
I think about how much he has changed since he moved abroad. His clothes, his speech, his gestures are not what they were, except for the topics he comes up with from time to time. He used to wear jeans, he disdained suits, but now he sits there in a shirt with a tie in front of the screen, his elegant grey blazer is draped carefully over the back of the chair, as if someone had required a dress code even at home. He asks how our son is doing at school, if he has friends, if the teachers are nice to him. I can tell that he is doing well abroad, he makes more money than he would if he moved back home. He has been working for a large furniture manufacturing company for almost three years now, his boss appreciates him, he got promoted a couple of weeks ago.
For a while the plan was that we would join him but the company that promised me a job reneged at the last minute. My job would have been to put different colored clips on different orders, nine hours a day. Not a dream job, but the hourly rate was high, the benefits, which I checked on the internet, were satisfactory. I calculated that I would make about twice as much as at home. It is unfortunate that it did not work out. In spite of all this, Péter would like to stay longer, he says, it would be worth working there for at least another three years, he could save up a small fortune this way. In the meantime he lets the money earn interest in an English bank. The last time he visited us a paper about a bank transfer fell out of his pocket. His mother’s name was the recipient on it, it must not have been the only such transfer. At that time my father was still alive and confined to a hospital in the countryside, he needed to be visited several times a week. The money I had saved up to start a new life abroad was quickly used up. It occurs to me that by the time Péter gets back our son will start grade five, and yet neither of us has brought up the topic of divorce. In fact we don’t talk about anything that has to do with our relationship.
I don’t talk to him about Kálmán who works in the office next to ours and comes over more and more frequently. On the way to the cafeteria he always asks if he should bring me a coffee, sometimes suggests we have lunch together there. Of course, I always say “no” but I don’t want to hurt his feelings, I use work as an excuse, I’m in the middle of a large project I explain, I don’t want to waste time in the cafeteria and would rather eat in my office. My voice is convincing, I see that he feels sorry for me for not having a free minute, so much so that I even come to believe my lies.
Kálmán is at least fifteen years older than me, he has been living with his mother since his wife’s death. From autumn to spring he wears a crocheted vest under his jacket and clumsy synthetic shoes on his feet. He has a strange wobbling gate, like someone with a hip problem. Sometimes he brings me expensive small pastries wrapped in a napkin. When he hands them to me with a timid smile, our hands touch, his skin is cold and damp.
I look at the English buildings on the outskirts of Leeds on the web, they are narrow townhouses of red and brown brick, each with a small garden in the front. They look as if a giant joker had crammed them so close to each other. I don’t think I would be able to get used to the tiny apartment that Péter is renting. Even through the camera you can tell that the walls are covered by rose patterned plastic wallpaper from the floors to the ceilings. It seems obvious that the air must be bad there. It would be extremely hard to heat the whole apartment. In the evening you can hear the neighbor’s drunken shouting but Péter says it doesn’t bother him. No matter how hard I try to convince him, he doesn’t want to move.
I do a virtual tour of the street on Google maps, by now I have gotten to know every part of it. Using the small arrows I wander off to the nearest bus stop, sometimes even beyond it toward the center all the way to a canary yellow building where there are several restaurants and coffee shops. Across from it one can buy sushi and fresh Arabic bread at a market. Péter promises to take us to a lot of interesting places frequented by the locals, a fixed item on the agenda is, of course, The Deep.
At the end of the fall the weather is still pleasant at home, Péter shows us that it is bright and sunny where he is as if it were the start of the summer, he waves at us from behind his computer wearing shorts and a loose T-shirt. The apartment’s windows overlook a rectangular garden that he shares with the old neighbor, whom he supposedly hardly ever sees, only his cat as it lies in the mornings on the lounge chair left outside, turning his large head toward the light. In the garden, a city employee regularly mows the improbably green grass. Before the arrival of the frost, Péter dries his clothes out here and, in good weather, he can use the barbecue. He has recently bought one which he has already tried out.
His latest idea is to organize a garden party in our honor when we arrive and invite some of his colleagues over. He often gets together with them; he has shown us pictures. They have darker skin and are from the Middle East, one from Lebanon and one from Egypt. Whenever he visits them, their wives — neither work outside the home — prepare a giant feast, there are mountains of stuffed cabbage leaves with spiced rice which they eat in the traditional way, sitting on pillows. They rarely socialize with outsiders even though their children were born in England.
I think of my son’s classmate Aya, her Moroccan family settled in Hungary a couple of years ago. Aya has five siblings, the eldest is sixteen and attends high school. Aya is the youngest. The parents drive them to school every morning in a huge grey Jeep, they are well dressed, except for the youngest who, looks shabby and speaks a broken Hungarian. She shows up at school in stretched clothes and dirty worn-out sneakers, her curly hair hangs over her shoulders in two messy braids. When we meet the family, everyone smiles. If the husband stands beside me, for a second I can detect his overpowering perfume. I would inadvertently make a face but also smile politely to hide it. The wife, in her forties, is tall and a bit plump, always with perfect makeup, like someone who is rushing to an important meeting in the morning, although she doesn’t have a job. I haven’t talked to them yet.
During the parent-teacher interviews, they patiently listen to the teachers, surreptitiously glancing at each other from time to time. The mother nods slightly at times, like someone who completely agrees with all that has been said, even though it is evident that she has no idea what the topic is.
Things are not going well at my son’s school these days. In the mornings, he wakes up in a lethargic mood and in the afternoon he is extremely tired. He complains that the teachers are agitated, sometimes they even shout. During classes whoever moves or talks gets punished and is not allowed to leave the classroom during breaks.
I console him by saying that there is not much time left before our trip and since we will be in England we can spend a day in London as well. I talk to him about the Thames, the London Tower and Big Ben that I had seen as a child with my parents, and about the London Eye, that didn’t exist at the end of the ‘80s, and which is almost like the one in Budapest but much larger and scarier. A lot has changed since, there is more color in the city and the population is more mixed, perhaps I wouldn’t recognize the city. But that doesn’t matter because I see how my son looks at me with his eyes bright with expectation. He asks me to tell him more about it. The next day he shares the news about our plan with his father.
A week later there is a terror attack in London. There are many injured and even a few deaths. Péter phones that very evening and recounts all the security measures that had been implements at the airports and the larger shopping centers. As he talks his voice sometimes barely perceptively falters. From what he heard the police are thinking that the suspect is a local man, for the time being they ruled out the new immigrants. I decide that it’s best if we skip London. I would prefer to cancel the whole trip and not risk anything because of my child, but the tickets won’t allow a refund and it would be too much money wasted, also I cannot disappoint my son, nor his father.
At the end of November, I make a detailed list of what to pack. I like to plan these things well ahead and have to keep the size of the luggage in mind to avoid having to pay for checked bags. The gym bag that we usually use when we travel is on the top shelf of the closet, I have to stand on a step ladder to reach it. I open the heavy door and reach inside among the black nylon bags, each has a tag attached to it with scotch tape and are filled with clothes and shoes, Péter’s thousand-year old belongings. He packed those away not long before he moved to England. I recall that we lived this way in my mother’s apartment ten years ago, all our possessions in plastic bags while we were planning first to move into the center while waiting to save up enough money to buy a house in the suburbs of Budapest. We decided we wouldn’t have a child for at least five years, Péter at that time didn’t even have a job, yet three years later our son was born. At the beginning it didn’t bother me that Péter was younger than me; our friends kept saying that it didn’t matter, that it is not the most important thing, besides you cannot tell. But then it turned out that the two of us wanted completely different things. I wanted a family, while he wanted to be with his buddies. He found it difficult to settle down. By the time my son entered nursery school, I was no longer sure that I wanted all this. I returned to work as soon as I could. Not much later, Péter had a job offer abroad and I didn’t ask him to stay, not even once. I look at the bags, I should have gotten rid of them long ago but couldn’t bring myself to do it. I kept hoping that when we were abroad, we would manage to clarify everything including what should happen to us.
A couple of days before the trip, Péter unexpectedly ends up in the hospital, according to the doctors it is a recurrence of kidney stones. They gave him a blood transfusion and wouldn’t discharge him for at least a few weeks. It makes no sense at all to travel now, he says that evening, it’s better to postpone the trip until January. His face is pale, I can tell that he finds it difficult to talk. Before finishing he rolls up his sleeve on his rhomboid pattered hospital gown to show his brand new silvery blue Fossil wristwatch. The pale grey leather band fits tightly around his wrist. This produces a bizarre ensemble. He tells me that very few people in the company received a Christmas gift like this, only the boss’s favorites. He laughs weakly. As he lies on the bed, he looks improbably fragile, like a tired little boy left in the hospital by mistake. It just comes to me that I couldn’t wear anything that reminded me of ancient bones.
I’m trying to figure out what to tell my boy. He hasn’t seen his father for more than six months, and there is The Deep and the penguins; I am quite sure he will howl. I would like to compensate somehow for the missed trip; I get on the home page and see that items can be ordered from the gift shop. There are T-shirts, mugs, keychains, the usual knick-knacks, and, of course, lots of plush animals. After a while I click on the buy button.
The parcel arrives between the two holidays, my son excitedly starts opening the box covered in brightly colored paper. When he looks inside at first, he is happy with it, then soon he puts it aside in disappointment. There is a light blue ribbon on one of the wings of the small plush penguin like the kind Brian has. It is almost perfectly life-like and I don’t understand why he doesn’t like it, he doesn’t pick it up nor does he take it to bed with him, as if the new toy didn’t exist. I keep fretting about it, I check the toy, examine it from all sides, it’s not defective, it’s not torn, but I feel that something is not right. When I look at it more closely, I see what the problem might be; to be sure, I compare it to the pictures on the internet. It seems that there was a mix-up, instead of Brian, they sent Stanley, the cheeky little bird. He is the pudgy one with a belly like this one here.
I send an email to the shop with a picture attached to my complaint. They reply in two days, one of the staff apologizes for having packed the wrong bird in the box and assures me that it can be replaced in no time, the return postage would be covered. I let my son know about it, who is placated by the news. When the new parcel arrives, he is too excited to finish his dinner. In the evening he falls asleep hugging the plush bird. The next day there is no school, in the morning we take Brian for a walk in the unusually warm January sunlight.
When we get home, he asks me to look at the aquarium page again, he wants to show Brian his siblings. On the home page I click on the photo of the penguin house. There is a new entry beside the long text. The caretakers are sorry to announce that the visitors’ favorite, Brian, had passed away two weeks ago. There is a small RIP sign under the bird’s photo with a note saying that they had bought a new bird. The young playful bird with the pale gray ribbon is called Attenborough and has already attracted a lot of visitors to the glass wall of the aquarium.
I turn on the webcam. This is also a new service through which the penguin house can be watched twenty-four hours a day. It is feeding time. The caretaker dressed in orange overalls tosses small fish to the birds that jostle each other while waiting their turns. Attenborough stays at the edge of the group and keeps stretching his neck, pressing his curiously tilted head to his wing from time to time. He looks happy.
/ / / / /
Attenborough
A hulli akváriumról szóló linket Feri küldte át e-mailen, hogy könnyebb legyen megterveznünk az utazást. Megbeszéltük, hogy a karácsonyi szünetben kivételesen nem ő jön, mi megyünk ki hozzá a gyerekkel. A tíz napból egyet mindenképp szánjunk a The Deep-re, írta, biztosan nem fogjuk megbánni. A hely nevéről elsőre önkéntelenül is egy régi, amerikai pornófilm ugrik be, az, aminek női főszereplőjéből harcos feminista lett, Ferinek persze nem mondom, attól tartok, sértődés lenne belőle. Így is mindig megkapom, hogy nekem semmi nem elég jó. A hajó formájú, futurisztikus építmény Yorkshire megyében, közvetlenül a tengerparton található, nem messze attól az észak-angliai munkásvárostól, ahol Feri is lakik.
A honlapon azt olvasom, az akvárium óriásmedencéiben több, mint háromezer halfaj él. Az emeletek közt kúpszerű üveglift közlekedik, ahonnan a szirticápákra látni: olyasfajta érzés lehet utazni vele, mintha az ember az óceán mélyére ereszkedne. Az oldalon rájákat, nejlonzacskókként lebegő medúzákat is mutatnak, engem legjobban mégis a szamárpingvinek nyűgöznek le. A sarkvidéki környezetet utánzó térben kis kolónia éldegél, mindegyikük igazi egyéniség. Külön nevük is van, szárnyukon pedig színes szalagot viselnek, ami alapján azonosíthatók. Úgy tűnik, jól érzik magukat ebben a környezetben, a fiatalabb egyedek már itt születtek. A vízben ide-oda cikázó, áramvonalas lények a parton mókás plüssállatokká változnak, a gyerekek nagy örömére – a képeken jól látszik, az üvegfal előtt állandó a tolongás.
Augusztus vége van, kibírhatatlan hőség, négy hónap van hátra az utazásig. Nem tudok aludni, éjszakánként a gép előtt ülök. Elképzelem, milyen jó volna a pingvineknek berendezett akváriumban hűsölni, megmártózni a jéghideg vízű medencében, aminek üvegfala a legapróbb mozgást is premier plánban közvetíti. Önkéntelenül is megborzongok, közben pólóm alatt lassan csordogálni kezd az izzadság.
Másnap mutatom az internetes oldalt a fiamnak, aki innentől fogva minden este kéri, nézzük együtt a pingvineket, még rövid történeteket is szövünk az akvárium kis lakóiról. Egy ideje a vízek élővilága érdekli őt a legjobban, azt mondja, ha felnő, tengerbiológus szeretne lenni. Nemsokára már tudja az összes állat nevét és legfontosabb jellemzőiket, Stanley szemtelen, Rapha félénk, Diane játékos, és így tovább, órákig elnézegetné őket.
Kedvence az óvatos Brian, aki többnyire megfontoltan lépeget a medence körül, néha azonban a többiekkel együtt önfeledten kergeti a vízfelszínen keletkezett buborékokat. A csapatban ez a madár a legidősebb. A fiam a róluk készült videón folyton őt figyeli, alig várja, hogy végre élőben is láthassa.
Még tart a nyári szünet, nem szólok rá, hogy ideje volna lefeküdni, néha este tízkor is a képernyő előtt ül. Nemrég ballagott el az óvodából, ősszel iskolába megy. Már majdnem hétéves, de még mindig nagyon anyás, ha valami baj éri, most is az ölembe bújik, mint kiskorában. Vékony karjával átöleli a nyakam, fejét a mellemhez szorítja, olyan erősen, hogy levegőt venni is alig tudok. Megpróbálom eltolni magamtól, de nem engedi, ha felemelem a hangom, panaszos hangon sírni kezd. Esténként bekéredzkedik az ágyamba. Hiába mondom, hogy már nagyfiú, és hogy egyébként sem kényelmes így kettőnknek, csak néz rám esdeklőn a nagy, barna szemeivel. Ahogy fekszik mellettem elnyújtózva, az arca nyugodt és békés. Sokáig nézem, tenyeremmel elsimítom homlokából az izzadt hajtincseket. Ilyenkor szeretem őt a legjobban, jobban, mint máskor, mint mikor ébren van, alig tudok betelni vele.
A következő hónap észrevétlenül múlik el, minden az iskola körül forog. Ferivel hetente egyszer beszélünk skype-on, többnyire este, vacsora után, nem sokkal lefekvés előtt. Feri hétköznap sokat túlórázik, néha hétvégén is meetingekre kell mennie, ha teheti, a szabadnapjain délig alszik. Utána a haverokkal megisznak egy sört valamelyik pubban, vagy kimennek a közeli parkba grillezni, ahogy általában a helyiek, ilyenkor este jut ránk ideje. Ülünk a két nappaliban egymással szemben, ő Leedsben, mi Budapesten. Néha én beszélek vele, néha a gyerek.
A fiam már fáradt, nyűgös, de azért örül az apjának, faggatja, mikor látogat meg bennünket legközelebb. Mutatja neki a rajzait, nagyon ügyesen rajzol, az egyiken mikiegérszerű figura fut fel a hegyre, onnan lövi a hegy lábánál összegyűlt ellenséget, de ha kell, a tengerbe ugrik, ott folytatja velük a harcot, mint egy képregény, olyan az egész. A másikon komplett víz alatti város látható, aktatáskás bálnák vagy kardszárnyú delfinek sietnek reggelente bálnahivatalba, tülekednek a sűrűn nőtt korallok között, délután tágas bálnaházakban várják őket a bálnagyerekek, a fiam lelkesen magyaráz, mi hol van a képen, de közben alig áll már a lábán, majd‘ leragad a szeme. Feri is fáradtnak látszik, csak ímmel-ámmal válaszolgat neki, a kamerán keresztül egy főzőműsor hangjai szűrődnek be, biztosan azt nézi, de azért udvariasan hümmög, igen, tényleg nagyon szépek.
Arra gondolok, mennyit változott, amióta kiköltözött. A ruhái, a beszéde, a mozdulatai, már semmi nem ugyanaz, egyedül a téma, amit időről időre felvet. Régen mindig farmerban járt, viszolygott az irodai öltözékektől, most legtöbbször ingben-nyakkendőben ül a képernyő elé, az elegáns, szürke zakót gondosan a szék karjára teríti, mintha bárki is számonkérné rajta otthon a dresszkódot. Kérdi, hogy megy a fiunknak a suli, vannak-e barátai, kedvesek-e vele a tanítónők. Látom, jó neki ott kint, többet is keres, mintha végleg hazaköltözne. Egy óriás bútorgyártó cégnél dolgozik lassan harmadik éve, a főnöke megbecsüli, pár hete előléptette Ferit.
Egy ideig úgy volt, hogy mi is utána megyünk, de a cég, ami munkát ígért, az utolsó pillanatban visszamondta. Színes gémkapcsokat kellett volna összekészítenem különféle rendelésekhez egy irodában, napi kilenc órában. Nem túlságosan érdekes munka, viszont az órabér magas és a juttatások is kielégítőek, utánanéztem az interneten. Kiszámoltam, nagyjából duplaannyit kerestem volna, mint amennyit itthon, a hivatalban, kár, hogy végül mégsem jött össze. Feri ennek ellenére maradna még, azt mondja, megérné legalább ugyanennyi ideig, kisebb vagyont is megtakaríthatna így. A pénzt addig az egyik kinti bankban kamatoztatja. Mikor legutóbb nálunk járt, zsebéből kiesett az átutalásról szóló megbízás, amin az anyja nevét tüntette fel kedvezményezettként, egy pillanatra belém villant, biztosan nem egyszeri esetről lehet szó. Apám akkor még élt, vidéken feküdt kórházban, hetente többször is látogatni kellett, a spórolt pénz jó részét, amit az új életre szántam odakint, rövid idő alatt feléltem. Eszembe jut, hogy a fiunk négy év múlva felső tagozatos lesz, a válást mégse hozza szóba egyikünk sem. Egyáltalán, semmi olyasmiről nem beszélünk, ami kettőnk kapcsolatát érinti.
Nem beszélek neki Kálmánról, aki a mellettünk lévő irodában dolgozik, és az utóbbi időben egyre sűrűbben jár át hozzánk. A büfébe menet mindig megkérdezi, hozzon-e nekem is kávét, néha kéri, ebédeljünk együtt a kantinban. Persze nemet mondok, de nem akarom megbántani, a munkára hivatkozom, épp egy nagyobb projektben vagyok benne, magyarázom neki, sajnálom az étkezőben tölteni az időt, az irodában ebédelek. A hangom meggyőző, látom rajta, hogy sajnál, amiért egy percem sincs, egy idő után már én magam is elhiszem ezt az egészet.
Kálmán legalább tizenöt évvel idősebb, özvegy, a felesége halála óta újra az anyjával él. Ősztől tavaszig horgolt mellényt visel a zakója alatt, lábán ormótlan műbőr cipőt, a folyosón furcsán, kacsázva jár, mint a gyenge csípőizomzatúak. Néha süteményt is hoz, szalvétában zserbót vagy minyont, mikor félénk mosollyal felém nyújtja, egy pillanatra összeér a kezünk. A bőre hideg és nyirkos.
Nézem az interneten a külvárosi angol épületeket. Mindenütt ezeket a vörös- meg barnatéglás keskeny sorházakat látni, mindegyikhez tartozik utcára nyíló kiskert. Mintha egy vicces kedvű óriás zsúfolta volna szorosan egymás mellé őket. A szűk kislakást, amilyet Feri is bérel, azt hiszem, képtelen lennék megszokni. A kamerán keresztül látom, hogy a falakat mennyezettől a padlóig rózsamintás műanyag tapéta borítja, arra gondolok, milyen rossz lehet ott a levegő. A lakást állítólag csak vérrel-verítékkel lehet kifűteni, a szomszédból pedig esténként részeg ordítozás hallatszik át, de Feri azt mondja, neki megfelel így is. Hiába győzködöm, az istennek se akar elköltözni.
A Google maps-en virtuálisan bejárom az utcát, lassan már ismerem minden egyes szegletét. A kis nyilak segítségével elcsatangolok a legközelebbi buszmegállóig, sőt, néha azon túl, egész a belvárosig, ahol egy kanárisárga épületben számos étterem meg kávézó van. Vele szemben a piacon szusit és friss, arab kenyeret is árulnak. Feri azt ígéri, csupa érdekes helyre visz majd bennünket, oda, ahová a helyiek járnak, a fix pontot persze továbbra is a The Deep jelenti.
Ősz végén itthon még kellemes az idő, Feri a kamerán keresztül mutatja, hogy náluk is szépen süt a nap, mintha csak kora nyár lenne, rövidnadrágban és lezser pólóban integet a gép mögül. A lakás ablakai itt is téglalap alakú kertre néznek, amin Feri a szomszéd öregemberrel osztozik, őt állítólag ritkán látni. Csak a macskáját, ahogy délelőttönként a kint felejtett nyugágyon fekszik, hatalmas, busa fejét a fény felé fordítja. A kertben az önkormányzat alkalmazottja nyírja rendszeresen a füvet, ami szinte lehetetlenül zöld. Feri, amíg odakint nem fagy, itt szárítja a ruháit, jó időben grillezni is lehet. Nemrégiben vett új sütőt, amit pár hete be is üzemelt.
Legutóbb azt találta ki, hogy mikor legközelebb jövünk, szervez a tiszteletünkre egy igazi kerti partit, amire meghívja majd néhány munkatársát is. Gyakran jár össze velük, mutatott róluk néhány fényképet. Sötét bőrű, közel-keleti emberek, egyikük libanoni, a másik egyiptomi. Mikor Feri meglátogatja őket, a feleségeik, akik kivétel nélkül mind háztartásbeliek, óriási lakomát rendeznek, a tálakon hegyekben áll a káposztalevélbe csavart fűszeres rizs, amit hagyományosan, párnákon ülve fogyasztanak el. Ritkán engednek maguk közé idegeneket, holott a gyerekeik már mind angol földön születtek.
Eszembe jut a fiam osztálytársa, Aya, akinek a családja pár éve Marokkóból vándorolt be. Ayának öt testvére van, a legidősebb tizenhat éves gimnazista, Aya közülük a legfiatalabb. A szülők hatalmas szürke dzsippel szállítják őket reggelente, jólöltözöttek, egyedül a kislány, aki most is töri a magyart, tűnik gondozatlannak. Kinyúlt ruhákban, félretaposott, koszos tornacipőben jön az iskolába, göndör haja két kócos varkocsban lóg a vállára. Ha találkozunk velük, mindig mosolyognak. Mikor a férfi mellém lép, egy pillanatra megcsap egy tolakodó parfümszag, önkéntelenül is fintorogni kezdek tőle, de azért udvariasan én is mosolyra húzom a számat, nehogy észrevegyék. A felesége magas, kissé testes negyvenes nő, az arca mindig tökéletesen kisminkelve, mint aki már kora reggel fontos tárgyalásra siet, holott munkája sincs. Még egyszer sem beszéltem velük. A szülői értekezleten türelmesen végighallgatják a tanítónőket, időnként lopva egymásra néznek. A nő ilyenkor alig észrevehetőn bólint, mint aki maximálisan egyetért az ott elhangzottakkal. Pedig nyilvánvalóan fogalma sincs az egészről.
Az iskolában mostanában egyébként sincs minden rendben. Reggelente kedvetlenül ébred, délutánra rettenetesen elfárad. Panaszkodik, hogy a tanítónők idegesek, előfordul, hogy kiabálnak is velük. Aki az órán moccanni vagy beszélgetni mer, az büntetést kap, szünetben sem mehetnek ki a folyosóra.
Azzal vigasztalom, már nincs sok hátra az utazásig, és hogy azt találtam ki, ha úgyis ott vagyunk, egyik nap megnézhetnénk Londont. Beszélek neki a Temzéről, a Fehér-toronyról és a Big Benről, amiket még gyerekkoromban a szüleimmel láttam, meg az óriási szemről, a London eye-ról, ami akkoriban, a nyolcvanas évek végén persze még nem volt, és ami majdnem olyan, mint a budapesti, csak sokkal nagyobb és félelmetesebb. Azóta sok minden megváltozott, a városban több lett a szín, és még nagyobb lett a keveredés, talán én magam sem ismernék már rá. De mindez most nem számít, látom a fiamon, hogy lelkes, várakozón, csillogó szemmel néz rám, kéri, meséljek még. Másnap az apjának is elújságolja, mit tervezünk.
Egy héttel később terrortámadás történik a fővárosban. Rengeteg a sérült, van köztük néhány halálos áldozat is. Feri még aznap este bejelentkezik, beszámol róla, milyen biztonsági intézkedéseket vezettek be a reptereken és a nagyobb bevásárlóközpontokban, miközben beszél, a hangja időnként alig észrevehetőn elcsuklik. Úgy tudja, a rendőrség egy helyi férfira gyanakszik, a gyanúból egyelőre kizárják az új bevándorlókat. Eldöntöm, hogy inkább mégis kihagyjuk Londont. Legszívesebben az egész utat lemondanám, gyerekkel nem kockáztatnék, de a jegyek miatt már nem lehet, kidobott pénz volna, zakatol egyre a fejemben, a fiamnak és az apjának sem okozhatok csalódást.
November végén részletes listát készítek arról, mi kerüljön majd a táskákba. Szeretem az ilyesmit előre megtervezni, a poggyász méretével is trükköznöm kell, jó lenne megspórolni a feladás költségeit. A sporttáska, amivel utazni szoktunk, a beépített szekrény legfelső polcán van, hogy elérjem, létrára kell állnom. Elhúzom a nehéz tolóajtót, kezemmel beletúrok a fekete nylonzsákok közé. Mindegyik oldalán celluxszal odaerősített felirat van, használaton kívüli ruhák és cipők vannak bennük, Feri ezeréves holmijai. Csupa olyasmi, amit nem sokkal azelőtt pakolt össze, hogy kiköltözött. Átfut rajtam, anyám lakásában laktunk ugyanígy, jó tíz évvel ezelőtt, dobozokból meg szatyrokból öltöztünk, közben azt terveztük, elsőnek a belvárosban fogunk lakni, aztán, ha lesz elég pénzünk, veszünk valahol Pest környékén egy házat. Eldöntöttük, gyereket minimum öt év múlva vállalunk, Ferinek akkoriban munkája se volt, aztán három év múlva mégis megszületett a fiunk. Az elején nem zavart, hogy Feri jóval fiatalabb, nem számít, mondogatták az ismerősök, vagy inkább nem ez, ami igazán számít, meg hogy egyébként se látszik, de aztán kiderült, mi ketten teljesen mást akarunk, én családot, Feri viszont akkor még inkább a haverokat, nehezen állapodott meg. Mire a fiam bölcsődés lett, már nem voltam benne biztos, akarom-e ezt az egészet. Ahogy lehetett, visszamentem dolgozni. Nem sokkal később jött Ferinek ez a külföldi munka, én pedig egyszer sem kértem, maradjon. Nézem a zsákokat, már rég ki kellett volna selejteznem őket, de valamiért mégsem tudtam megtenni. Abban reménykedem, odakint sikerül majd tisztáznunk mindent, azt is, mi legyen velük.
Pár nappal az utazás előtt Feri váratlanul kórházba kerül, az orvos szerint kiújult a veseköve. Vérátömlesztést is kapott, néhány hétig biztosan nem engedik haza. Semmi értelme nincs, hogy kimenjünk, mondja aznap este Feri a kamerába, halasszuk inkább januárra az utazást. Az arca sápadt, látom rajta, hogy nehezére esik a beszéd. Mielőtt befejezzük, felhúzza a rombuszmintás kórházi ruha ujját, mutatja a vadonatúj, kékezüst Fossil karórát. A halványszürke bőrszíj feszesen simul a csuklójára. Kissé bizarr látványt nyújtanak így, együtt. Feri azt mondja, a cégnél csak kevesen kaptak ilyet karácsony előtt, a fejes lieblingjei, teszi még hozzá, és fáradtan felnevet. Nézem, ahogy ott fekszik az ágyon, valószerűtlenül törékenynek tűnik most, fáradt kisfiúnak, akit az anyukája ott felejtett a kórházban. Önkéntelenül is az jut eszembe, képtelen lennék olyasmit viselni, aminek a nevében benne van a fos szó.
Azon gondolkodom, mit mondok majd a gyereknek. Több mint fél éve nem látta az apját, ráadásul ott a The Deep és a pingvinek, számítok rá, hogy eltörik nála a mécses. Szeretném kárpótolni valahogy. Felmegyek a honlapra, a kis navigációs fül baloldalt rögtön mutatja, hogy a webshopból rendelni is lehet. Van póló, bögre, kulcstartó és a szokásos apróságok, meg persze plüssök minden mennyiségben. Egy ideig válogatok közöttük, azután megnyomom a vásárlás feliratú gombot.
A csomag két ünnep között érkezik meg, a fiam izgatottan bontogatja a színes papírba burkolt dobozt. Mikor belenéz, először nagyon megörül neki, aztán kisvártatva csalódottan félrerakja. Egy kis plüsspingvin van benne, szárnyán világoskék szalag, épp amilyen Briannek, az igazinak is van. Szinte tökéletesen élethű, nem értem, miért nem tetszik neki, nem hajlandó kézbe venni, este az ágyba sem viszi magával. Mintha az új játék nem is létezne.
Sehogy sem hagy nyugodni a dolog, nézegetem a figurát, megvizsgálom minden oldalról. Nincs rajta hiba, vagy szakadás, mégis érzem, valami mégsem stimmel vele, mikor jobban megvizsgálom, akkor látom, mi lehet a baj, a biztonság kedvéért az interneten látott fényképekkel is összevetem. Úgy tűnik, tévedés történt, Brian helyett Stanleyt, a szemtelen madarat küldték el nekünk. Ő ilyen dundi, pocakos, mint amilyen ez itt.
Írok egy e-mailt a boltnak, a reklamációhoz képet is mellékelek. Két nap múlva válaszolnak, egy munkatársuk udvariasan szabadkozik, amiért rossz madár került a dobozba, ha kérjük, biztosít róla, haladéktalanul kicserélik. A visszaküldés költségeit is ők állják. Elújságolom a dolgot a fiamnak, aki a hírre megbékél, mikor a csomag tíz nap múlva megérkezik, a vacsorát sem tudja megenni, annyira izgatott. Aznap este úgy alszik el, hogy magához szorítja a plüssmadarat. Másnap nincs iskola, délelőtt megsétáltatjuk Briant a szokatlanul meleg, január eleji napsütésben.
Mikor hazaérünk, kéri, nézzük meg újra az akváriumos oldalt, meg akarja mutatni Briannek a testvéreit. A honlapon rákattintok a pingvinház fotójára. A hosszú ismertető mellett most új bejegyzés látható. A fenntartók sajnálattal közlik a hírt, hogy a látogatók kedvence, Brian két héttel ezelőtt elpusztult. Az állat fényképénél kis RIP felirat olvasható, alatta pedig, hogy azóta vásároltak helyette új madarat, a halványszürke szalagot viselő fiatal, játékos állat neve Attenborough, aki máris rengeteg látogatót vonz az akvárium előtti üvegfalhoz.
Bekapcsolom a webkamerát. Ez is új szolgáltatás, rajta keresztül akár a nap huszonnégy órájában megfigyelhető a pingvinház. Az akváriumban épp most zajlik az etetés. A narancssárga overallos gondozó vödörből kisebb halakat dobál a madaraknak, akik a medencénél tülekedve várják, mikor kerülnek sorra. A legszélén Attenborough nyújtogatja a nyakát, kíváncsian oldalra fordított fejét időnként a szárnyához kapja. Boldognak látszik.